Elképesztő tárházat vonultatunk fel annak érdekében, hogy védjük magunkat. Értékesek vagyunk, és ha más nem úgy figyel ránk, ahogy az nekünk jól esik, hát figyelünk mi magunkra helyettük. Nemet mondunk, kiállunk magunkért, vitatkozunk, megsértődünk, veszekszünk, fenyegetőzünk, beszólunk a másiknak, megbántjuk a másikat, üvöltünk, belecsapunk a falba, falhoz vágjuk a tányért, megverünk valakit.*
A közös ezekben, hogy mindegyikkel megváltoztatjuk a stresszt kiváltó helyzetet.
Van azonban egy másik védekezőrendszerünk is, egy tudattalan és irányíthatatlan és egész máshogy tetten érhető védekezőrendszerünk, amely viszont nem változtatja meg a helyzetet.
Ezek az elhárító vagy énvédő mechanizmusok.
*Ezek közül természetesen nincs mindegyik rendben, és vannak olyanok is, amiket – teljes joggal – a törvény is tilt, de arról már szólt poszt.
Ezek arra vannak, hogy átsegítsenek minket nehéz helyzeteken, addig, amíg képesek nem leszünk szembenézni vele.
Csakhogy mivel ezeket tudattalanul használjuk, ezért nemcsak azt nem tudjuk, hogy mikor használjuk, hanem azt sem, hogy egyáltalán használjuk őket.
Baj egyébként ezekkel egészen addig egy darab sincs, amíg nem kizárólagosan és nem túlhasználva használjuk valamelyiket.
Az elhárító mechanizmusok között vannak ismertek, ilyen például az elfojtás (amikor egy memóriatartalmat kiszorítunk a tudatunkból) vagy projekció (amikor a másikra vetítünk valamit, amit magunkban nem tudunk elfogadni), kevésbé ismertek, mint mondjuk a hasítás (amikor nem integráltan látunk egy személyt vagy helyzetet) vagy kompartmentalizáció (amikor valamit az összefüggésekből kiemelve, a kontextusától megvonva kezelünk), és vannak olyanok is, amikről nem is tudjuk, hogy azok, pedig azok. Ilyen például a tagadás, a racionlizáció, a humor vagy éppen az intellektualizáció.
Ami a tudattalanba kerül, arról nem tudunk, de az nem jelenti azt, hogy ne lenne hatással az életünkre.
És itt kezdődik a nyomozás.
Ha nincs külső oka annak, hogy rendszeresen felriadunk az éjszaka közepén, vagy nem tudunk beszállni egy liftbe, akkor annak jó eséllyel valamilyen tudattalan oka van, valamit elhárítottunk, de nem oldottunk meg.
Az okokat irtó nehéz megtalálni, a felszínre hozás olykor traumatikus, a helyzettel való másfajta megküzdés kőkemény munka, viszont ha ezt a munkát elvégezzük, akkor onnantól valóban jobb lesz az életünk.
Az, hogy melyik elhárító mechanizmust használjuk, nagyon múlik a helyzeten és a helyzettel találkozó emberen is, ahogy azon is, hogy ez az adott ember miben szocializálódott.
Ha a szüleink az elfojtáshoz nyúltak, akkor nagy valószínűség szerint én is ahhoz fogok. Ha a szüleink inkább tagadásban voltak, akkor nekem is könnyebben hozzáférhető lesz ez a stratégia.
Az elhárító mechanizmusok elsőre olyanok, mintha csak egyéni szinten léteznének, de nem.
Az elhárító mechanizmusok nemzeti, társadalmi és globális szinten is működnek.
Legalábbis egy ideig.
Egy idő után viszont szembe kell nézni azzal, amit elhárítunk, mert valójában nem hárítjuk el, csak a tudatunkból szorítjuk ki.
Tehát amit tagadunk, elfojtunk, humorral elkenünk, az utána ránk fog égni.
Ha egy gyerekkori lelki sérülést nem dolgozunk fel (mondjuk egy érzelmi elhanyagolást), akkor az, ha egy történelmi traumát (mondjuk a holokausztot vagy Trianont), akkor az, ha az évek-évtizedek óta dörömbölő, már a nyakunkba üvöltő klímakatasztrófát, akkor az.
Ránk ég.
A szó legszorosabb értelmében.
Hisz’ égnek az erdők, izzik a levegő, sül a beton, perzselődik az agyunk és a bőrünk, olvadnak a gleccserek és a gondolataink, egy-egy hőkupola alatt kimenni az utcára olyan, mintha egy légkeveréses sütőben lennénk.
Globális szinten hárítjuk, tagadjuk, elfojtjuk, racionalizáljuk, intellektualizáljuk és kompartmentalizáljuk a klímakatasztrófát.
De meg nem oldjuk, csak kiszorítjuk a tudatunkból.
